Newton 5. törvénye az akaraterőről

2015. június 17.

Newton ez idő tájt már igen koros volt. Éppen kilencvenegyedik évében járt – bottal. Szelleme azonban még mindig képes volt szárnyalni, leginkább a déli szunyókálásokat követően. Egy november végi délután elméjében felmerült egy mindaddig rejtve lapuló probléma, bármely egyirányba kifejtett erővel kapcsolatban.

Ragyogó értelme, mint egy élete teljében támadó boxer, harapott a hirtelen támadt kérdésre, és szellemi “szájzárat” kapva, többé azt szabadon nem volt képes engedni. Feltápászkodott, asztalához telepedett és gondolkozott. Hevenyészett vázlatokat készített, majd egyenletekkel tarkította rajzait. Csak nem stimmelt ott valami. Tudatában volt, hogy zseni, és így még jobban bosszantotta pillanatnyi kudarca. Vakargatta fejét, nagyokat nyögött, de sehogy sem jutott a dolog végére. Végül dühében felmordult, megragadta üstökét és a bársony karosszékben szunnyadó Sir Sam névre sem hallgató macskájához vágta a drágán vásárolt parókát. Feldúltan viharzott ki a házból egy sötétszürke köpenyt rántva magára. Botjával, hangos koppanások kíséretében masírozott Kensington csendesedő utcáin. Úgy döntött, dűlőre viszi a dolgot és önmagát teszi kísérlete alanyává.

Fél órás erőltetett menetre ítélve öreg testét úti céljához ért. Egy építkezés volt az. A nap már vesztett erejéből, de így is kivételes esetnek számított, hogy ily késő őszi napon ki bírta dugni koronáját a mindennapi londoni ködpaplan alól. Newton felnézett a készülő építményre és nagyot sóhajtott. Valójában nem egy szokványos ház volt ez. Ez egy torony volt, amiben a dús gazdag Sir Edmund Gardeneeri kívánta élni látványos, olykor botrányos életét. Az építményt hat emeletesre tervezték és szemmel láthatóan meg is valósították. A befejezéstől azonban messze álltak még a mesteremberek. Minden emelet megépült ugyan, de hatalmas lukak álltak még az ablakok, erkélyek helyén, a tetőzet pedig teljes egészében hiányzott. Newton azonban elégedett volt, kissé ki is simultak ráncai. Otthon gerjedt indulata megenyhülni látszott.

Botját egy lakattal lezárt szerszámos ládának támasztotta és az első emeletre vezető létrához sántikált. Lassan de elszántan felmászott rajta. Korát meghazudtolva kúszott a magasba, fittyet hányva teste korlátainak. A létrafokokon felfelé haladva már sántítása sem zavarta. A harmadik szinten kis pihenőt tartott, kifújta magát. Ekkor vette őt észre egy arra járó asszony, aki kosarában vasalt ruhákat vitt. Az nő rálátott egy nagyobb darabon hiányzó falnak köszönhetően. Azonnal látta, hogy amit lát, nem mindennapi történet. Gyökeret vert a lába és gyanakodva figyelt felfelé. Newton erőre kapva újabb létrát hódított meg, majd még egyet és még egyet. Végül ott állt a hetedik szinten, a padláson, az immáron felhős szabad ég alatt. Boldognak tűnt. Igaz is, boldog lehet egy ilyen szép kort megért férfi, aki erre a fizikai teljesítményre képes. De Newton öröme nem ennek a ténynek szólt, hiszen a fizika nagy része amúgy is a zsebében volt már.

Az ő boldogsága abból fakadt, hogy tudományos kísérletének első aktusa megtörtént. Tekintélyes erőt kifejteni a gravitáció ellenében. Derűje azonban hamar köddé vált. Szeretett hősünk ugyanis szédülni kezdett a magasban. De nem volt ő szenilis, vagy efféle, hogy váratlan érte volna eme következmény. A szédelgés és egyéb testi tünetei kísérlete szerves részét képezték. Ezzel egy időben a nap is meghátrált és enyhe szél támadt. Az öreg picit megingott. Odafenn se korlát, se gerenda; valóban aggódhatott érte, aki nézte. Eddigre már többen is döbbenten figyelték a kosaras asszonyságot, majd azt, amit ő figyelt. Newton nem csak szédülni kezdett, kissé rosszul is lett. A lentiek halálra rémülve figyelték a tántorgó aggastyánt a kopár födémen. Szerencsére egy három lábú emelő szerkezet már meg volt építve, így ha leülni nem is tudott, de megtámaszkodni a vaskos tákolmányban igen.

– Mit csinál ott jóember? – kiáltotta egy középkorú férfi sétapálcáját a magasba lendítve.
– Térallergiám van! – kiáltott vissza Newton.
– De ott veszélyes! – kiáltott szinte egyszerre a kosaras asszony meg egy másik fiatal nő. Nagyon kétségbe lehettek esve, az egyikük hangja még remegett is az ijedelemtől. Ekkor történt, hogy az eső is eleredt.
– Fázom és szédülök! Térallergiám van! – kiáltott le a magasból a tudós. A mondat végére hangja kissé elcsuklott. Ez váltotta ki az utcán állókból, hogy vakmerő hősünk segítségére keljenek.

Egy férfi közelebb ment az építkezéshez és látva, hogy a csigás felvonó működőképes, a kötél végére szerelt kampóra felakasztotta fekete esernyőjét, majd izgatottan csimpaszkodva a kötélbe, feljutatta azt a tudósnak.

– Tartson ki! – kiáltotta fel, látva, hogy Newton elveszi a némi védelmet ígérő eszközt.
– Szédülök! Térallergiám van! Forog a gyomrom! – kiáltott le az öreg újra, miközben kinyitotta az ernyőt és maga fölé emelte.
– Hé! Ha megfegyelmezi magát, megúszhatja. Akaraterő kérdése az egész – hangzott a következő tanács. – Kitartás és akaraterő!

Közben valaki a vasaltruhás kosarat kölcsönkérve az asszonytól, erős brandyt küldött fel és hozzákiáltotta:
– Ez sokáig, reggelig melegen fogja tartani! Igyon csak belőle!

Newton remegő kézzel emelte szájához a fém palackot, és enyhe reménnyel telve meghúzta. Nyelvével csettintett párat, aztán visszadobta az italt a kosárba. Rántott a kötélen jelezve, hogy visszaengedhetik a szállítmányt.

– Szédülök és térallergiám van! Forog a gyomrom! – kiáltott le. Ekkor bukkant fel egy nagyon jól öltözött cilinderes férfi tempós léptekkel érkezve. Egyenest a csoportosuláshoz tartott. Körbenézett, hamar felmérte a helyzetet és azonnal akcióba is lépett.
– De kérem! Ide komolyabb felkészültség igényeltetik! Nem lehet csak úgy össze-vissza megoldani az ilyen komplex problematikát. Én szakértő vagyok. Az emberek megszeppentek, csend lett. Egy húszas éveiben tartó fiatal nőnek még a szája is tátva maradt, sose gondolta, hogy egy ilyen esetnek van képzett szakértője.

A cilinderes táskájából csúzlit húzott elő és kis csomagot csípett ujjaival a lövedéktartóba. Erősen meghúzta a gumit és lőtt. Newton odafent térdre rogyott. Pont sikerült halántékon találni, szakértő kezekkel. A tömeg odalenn felhördült.

– Mit csinált, maga őrült! – kiáltott valaki a csúzlisra.
– De kérem! Abban a csomagban egy egész kúra van pánik ellen bele…
– Ugyan már! Maga előbb öli meg a szerencsétlent, mint egy kiéhezett aligátor.
– Tartson ki! Minden a fejben dől el! Csak akaraterő kérdése! – kiáltott fel megint valaki.

Newton közben újra erőt gyűjtött. Még nyújtott annyi fényt a szürkület, hogy elolvassa a lövedék-dobozka feliratát. Cirkalmas kézírással ez állt rajta: “Sleepetix”, 20 darab jól altató golyócska.

Dühödten csapta a födémhez a dobozt. Az behódolt a tudós erejének és szétesve szabadon engedte tartalmát. A húsz golyó húsz felé gurult. Newton fáradtan bámulta a sárga galacsinokat, régóta nem hitt bennük. Ha nem bírt aludni, remekül tudott dolgozni a zavartalan éjszakák csendjében. Viszont ebben a pillanatban mégis történt valami. Az öreg tudós szépséget talált abban, ahogy szertegurultak az elmebénító gyöngyök. Megcsodálta a jelenséget. Hirtelen fejében visszafordította az idő kerekét és maga előtt látta, ahogyan a “gyógyszert” összecsomagolták. Ezzel az oda-vissza lepergő jelenettel eljátszott egy darabon, majd felderült és a homlokára csapott.

– Áháá! Lejövök! – kiáltott az ácsorgó, reményvesztett embereknek. – Lejövök!

Newton megkönnyebbülve lépegetett le a létrákon. Friss felismerése újfent szárnyakat adott páratlan zsenijének. Elérve a földszintet felkapta botját, és korához képest szinte szökdelve hagyta el a helyszínt. A bámészkodók még percekig álltak ott, tanakodtak, beszélgettek. Talán el se hitték, hogy ilyen hirtelen véget ért a rémtörténet, aminek szemtanúi voltak.

Ezt a történetet senki sem foglalta írásba, csak maga a tudós. Naplója egyik, legbüszkébb oldalán olvasható a fentiek szerint. Ez áll a lap tetején nagybetűkkel: 5. törvény: Erő kontra akaraterő. Az idős zseni a fent olvasható esettel drámaian demonstrálta és örökre bizonyította, hogy “ha egy irányba fejtünk ki erőt és ezzel eljutunk egy bizonyos helyzetbe, akkor nem az esernyő, a másoktól kapott jó tanács és a kitartással megtámogatott akaraterő segítségével idézhető elő az eredeti állapotot, hanem azzal, ha pontosan ugyanazon az úton térünk vissza, amin oda eljutottunk”.

Megjegyzésként még ez szerepel a törvény szövege után: még az is megeshet, hogy nem igényel a visszatérés ugyanakkora kifejtett erőt, mint amit az odajutás megkövetelt. Így született az azóta is feledésbe merült Newton 5. törvénye, az erőről és az akaraterőről.

Trajtler István