Legféltettebb kincsed volt: Önmagad

2021. április 18.

Kik is vagyunk igazából? Mondhatni, tébolyítóan “be vagyunk öltözve”. Az évszázadokkal ezelőtti francia királyi udvar cicomáihoz hasonlatos módon valós személyiségünket máz, sallang, álca cifrázza és takarja.

Régi időktől fogva gondunk volt azzal, hogy megkülönböztessük embertársainkban a jövendő barátot a torkunkat elharapó ellenségtől. Ez azonban korántsem jelent akkora csapást számunkra mint az, hogy magunk sem tudjuk igazán, kik is vagyunk. Ha pontosan ismernénk kilétünket, igaz mivoltunk teljes tudatában lennénk, egészen máshogy festene az életünk. Az állapot maga a nagybetűs BOLDOGSÁG, amit elveszítünk tudatlanságunk miatt. Tegyünk hát egy könnyed sétát e furcsa kirakat-világban és lássunk tisztábban valós kilétünk ügyében!

Túlságosan is sokunkra igaz, hogy életünk folyamán nem tudjuk meg magunkról, hogy valójában kik vagyunk. Így nevelünk gyereket, így szeretünk, így intézzük napi dolgainkat és így térünk nyugovóra. Hiszen így neveltettünk, így voltunk szeretve, így civilizáltak, oktattak bennünket, hogy megfelelőek legyünk. Láthatatlan csapdába kerültünk. Aztán egy véletlen napon, egy véletlen pillanatban, meglebben bennünk egy fátyol és valahol a lelkünk mélyén hirtelen megérezzük, hogy valamikor nagyon-nagyon régen még “MI” voltunk. Akkor még te TE voltál és én pedig ÉN. Erről azonban le kellett mondanunk a többség és a túlerő kedvéért. Sajátos és teljesen egyedi eredetünkről szinte meg is feledkezünk. Feledésre kellett ítéljük, hogy elfogadást nyerjünk. Sorsunk része lett a megfelelés, az illeszkedés, másolás, megalkuvás, az engedelmesség és a jóváhagyás.

Ugyan, miként találhatnánk újra Önmagunkra? Lássuk csak! Nevünk, korunk, foglalkozásunk nem ad kulcsot a nagy kérdés megválaszolásához. Társadalmi szerepek, a jólét létráján való elhelyezkedésünk… Csupán külső formák. A felszínt mutatják, de nem a lényeget. Gyorsan megválaszoljuk őket. Szinte automatikusan. Valóságos kilét dolgában azonban nem sokat árulnak el.

Ruhák, illatok, ékszerek és egyéb tárgyak, vagyonok amikkel kilétünket igyekszünk hirdetni. Óriási hangsúly a felszínen! Kabáttól a nyaralóig, pirszingtől a karóráig mind fontos információt közöl, viselője szándékai szerint. De semmitmondó dolgok ezek valós kilétünk tekintetében. Mit is számítanának ezek, ha valakiről meg akarnánk tudni, ki is ő igazából? Rábízhatom-e a gyerekem három percre, segítene-e a hétvégi költözésben, kiállna-e mellettem a nehéz, megszorult helyzetemben,  vagy éppen hű maradna-e hozzám?

Vannak még a divatos testtartások, gesztusok, egy-egy csoport menő, illetve elvárt viselkedési mintái, szokásai. Vagy mindennapi környezetünk rendje, amit oly hűen követünk. És a sok-sokféle kommunikációs “patron”, amiket oly gyakran sütögetünk el, hogy hatást gyakoroljunk. Biztosak lehetünk abban, hogy ezek a dolgok sem vezetnek oda, hogy tisztábban lássuk saját vagy társaink kilétét. Bizonyos szándékokra rámutathatnak ugyan, de a valós egyéniség mélyét nemigen érintik. Persze tagadhatatlan, hogy mindenki valamilyen szinten beleviszi önmagát ezekbe a felszíni “mutatványokba”. Ennek a fajta egyéniségnek azonban többnyire semmi köze nincs az érintetlen, belülről fakadó “originalhoz”. Van viszont egy csalóka előnyük: valóban megadhatják azt az élményt számunkra, mondhatjuk illúziónak is, hogy valakik vagyunk.

Vizsgálódjunk most egy merőben más oldalról is! Megfigyelted-e azt, hogy valaki kitűz maga elé egy célt, és akárhogy is dolgozik rajta, inkább helyben jár, minthogy haladna? Vagy halad ugyan, de inkább szenved az úton, minthogy elégedettséget, örömet érezne. Láttál-e már olyat, hogy valaki a régóta eltervezett, drágán vásárolt pihenőjét töltötte, akár egy egzotikus tájon, vagy a hegyekben, és ahogy ott volt, mégsem látszott boldognak? Inkább nyugtalannak és elégedetlennek és kisebb nagyobb konfliktusokba keveredőnek. Egy másik eset az, amikor valaki nem képes megtalálni a párját? Keresi-keresi, de valahogy mindig mellé fog. Majd le is mond erről a szándékáról. Beéri “kevesebbel”, vagy éppenséggel egyedül marad. Lehet, hogy már te is megéltél ilyesmit. Ki nem? Mindhárom kiragadott eset arra utal, hogy az illető valahogy nem találja a helyét. És ezek tünetek, amik arra vallanak, hogy aki elszenvedi őket, többé-kevésbé vagy egyáltalán nincsen tisztában önmaga kilétével.

És még van tünet bőven: aki nem végzi munkáját érdeklődéssel és örömmel, aki nem bír a gyerekével, aki úgy érzi, hogy ő mindent megtesz, de a másik alig valamit, vagy éppen semmit. Ezek biztos jelek, amik arra mutatnak, hogy  nem vagyunk tisztában igazi kilétünkkel. Önvád, örökös elégedetlenség, ritkán megélt boldogság érzése, “depi”, menekülés, állandó kényszer a kritikára mind-mind jelek. Aki szenved tőlük, alig tud önmagáról.

Nem rég futtattam egy tesztet, ami kimutatta, hogy ki mennyire tudja, ki is ő igazából. Az eredményen borzasztóan meglepődtem. Jó páran kitöltötték. Amit kaptunk, egyöntetűen lehangoló volt. Az elérhető maximális pontérték felét is alig érték el a legjobbak. Többször is nekiveselkedtem, hogy könnyebbé teszem a tesztet, átvizsgáltam újra és újra a kérdéseket. Mire jutottam mindezek után? Arra, hogy az ember valóban nincs tisztában valós kilétével. Ez súlyos állítás, de sajnos így van.

A fent említett tünetekkel és állapotokkal kell tengessük életünket, amíg meg nem tudjuk magunkról az igazat. Ez a tengetés a kapcsolatainkra, a boldogságérzetünkre, a számunkra kedvező megoldásaink megtalálásának sebességére és minőségére vonatkozik. Röviden lelki közérzetünkre, arra ahogy vagyunk.

Van azonban egy jó hírem is. Az adat természetesen mindenkiben megtalálható. Valós kiléted pontos részletei nem vesztek el örökre. Kibányászhatóak, feltárhatóak. Felébreszthetőek hosszú csendes álmukból. A kilétedet illető “soha meg nem válaszolt kérdés” mostantól megválaszolható.  A könyv ami ebben segítségedre lesz, meg van írva. Soha nem járt út, soha nem tárgyalt nézőpontok. Mélységében kifejtve, teljes hosszában bejárva. Ébredj Barátom! Itt az ideje, hogy rádöbbenj, sokkal csodálatosabb vagy, mint gondolnád!

Trajtler István