Vigyázat, érzékeny pont! Empátia

2014. június 15.

Empátia! A legtöbben meg vagyunk győződve arról, hogy bizony empatikusak vagyunk. Kapcsolataink állapota azonban nem erről árulkodik. Ezért az egyik legrejtettebb probléma az emberi kapcsolataink terén, az empátia hiánya.

Ha tüzetesebben megvizsgálnánk a körülöttünk élők kapcsolatait, másokét, valahogy átlátnánk a “mázon”, azt találnánk, hogy a párok, barátnők, kollégák, családtagok hasonlóan egy felpáncélozott harcoshoz be vannak öltözve, felkészülve kisebb-nagyobb bajvívásaikra. Gondolom, ez jókora túlzásnak tűnik, de vizsgáljuk csak meg mélyebben a dolgot!

Ezt a jelenséget nem könnyű megfigyelni, önmagunkat illetően pedig aligha lehetséges. Az élet ránk mért csapásai ösztönösen arra késztetnek bennünket, hogy védelmezzük magunkat, és ez teljesen normális. Ám sosem gondolunk bele, hogy mi történik ilyenkor egyik legérzékenyebb és legfontosabb képességünkkel, az empátiánkkal.

Önmagunk védelmére bizonyos mértékig harcosokká válunk. Ez a harcos felkészült, hogy össze-vissza fogják kaszabolni. Az élet már csak ilyen! Mentális páncélzatot épít maga köré és sisakja két apró lukán át figyeli ellenfeleit. És sajnos nem is sokat érzékel belőlük. Nehéz dolga van. Ha nem pont szemből jönnek, meglepik és rendesen kapja a csapásokat. Az érzékszerveit korábban már eléggé lekorlátozta, nem akar több fájdalmat; érdekes egy állapot: “vasba szorítva, védtelen”.

Társas kapcsolatainkat tekintve olykor hasonló állapotban vagyunk. Számtalan beidegződés, hárítás, lepergető mechanizmus “segít” bennünket, hogy ne sérüljünk meg olyan dolgoktól újra, amik már korábban fájdalmat okoztak. Felpáncélozva, apró rejtett lőréseken keresztül vizsgáljuk embertársunkat, vajon közelebb engedhetjük-e őt magunkhoz.

Akiket pedig már megismertünk, azokat kezeljük a jól bevált, vagy nem jól bevált védelmi mintáinkkal. Ezek a minták a gyakori használat révén automatizmusokká váltak, és úgynevezett “személyiségünk” részeiként tekintünk rájuk.

Talán hihetetlennek tűnik amit itt állítok? A legmegdöbbentőbb mégis, hogy szinte senki nem hiszi magáról, hogy embertársait alig érzékeli. Ugyanakkor nagyon is sokan arról panaszkodnak, hogy nem képesek kiismerni, ki a barát és ki az ellenség. Mások meg azt nem tudják, mit tegyenek, hogy megértsék őket és együttműködést kapjanak környezetükben élő társaiktól. A legtöbb elromlott párkapcsolat is ezen a ponton siklik ki.

Az igazi társas élményt akkor éljük meg, ha nincsenek kerülendő zónák, nincsenek határok. Érzékelésünk szabadon áramló és a legfinomabb részletekre is végtelen fogékony. Ekkor vagyunk csak igazán erősek, mindenre kiterjedők, mindent befolyásolni tudók és boldogok.

Hogyan lehet ezen javítani? Hogyan lehet ezt a boldogságot elérni? Most írhatnék itt egy sor jó tanácsot. Bőven vannak rajtam kívül, akik elvégzik ezt a feladatot: “Figyelj oda jobban…”, “Tanulj meg együtt élni azzal, hogy…”, “Számolj el magadban…”, de én nem hiszek az efféle megközelítésben.

Az igazi fejlődés útját felismerések szegélyezik. Mit érdemes felismerni, hogy szert tehessünk némi empátiára? Önmagunk valós kilétét. Ismerd meg igazi Önmagad és egy új világ tárul majd eléd! Abban a világban nincsenek “kardok és páncélok”. Abban a világban az értelem és a finomra hangolt érzékelés ereje lakozik, amely képes kezelni bármilyen “támadást”, vagy sértő dolgot. Ha egyáltalán tapasztalsz majd ilyet…

Trajtler István