Intermezzo: Végre egy történet! Charleyval.
Lassan tíz éve már annak, hogy alkalmam nyílt arra, hogy egy világbajnok sportolótól, Charleytól tanuljak. Pár nap volt az egész. Ráadásul a helyszínt a Sziklás- hegység végtelen havas tájai nyújtották, úgyhogy igen csak elkényeztetve éreztem magam. Charley egy akkoriban még fiatal sportág egyik alapítója népszerűsítője és világbajnoka volt. Képes volt hatalmas jövőket elképzelni, teremteni és megvalósítani. Sokat lehetett tőle tanulni.
Egy reggel azzal fogadott, hogy ideje beöltöznöm, mert snowmobilozni megyünk. Magyarán motorosszántúra lesz a program. Én még ilyen kalandban azelőtt nem részesültem, így aztán rendesen izgalomba jöttem a nagyszerű lehetőségtől. Szerettem a havat, a hegyet, a sebességet, de valójában sejtelmem sem volt arról, hogy mi vár rám.
Elsőre egy kisebb társasággal tettünk néhány bemelegítő kört a birtokon. Ez afféle ismerkedés volt a géppel és azzal, hogy mire képes a havon. Aki annyit bringázott fiatalon mint én, és annyira szerette az autóját mint én, annak nem volt olyan nagy kihívás ez a kis betanulás. De ami ezek után következett, azt sose felejtem el.
Bajnok barátom és gyakorlott társai hamar a lényegre tértek, egyenesbe tettük a kormányt és nekilódultunk a Sziklás-hegység „lankáinak”. A többi srác bizonyára ismerte a dörgést, de engem bizony ért egy pár erőteljes meglepetés. Azt, amikor egy gázló szikláin fennakadtam, ahol hó hiányában a járművem mondhatni lebénult, még csak átvészeltem valahogy. Megtanulhattam, hogy ők hogyan kerekednek felül ugyanezen a helyzeten mindenféle aggály és fennakadás nélkül. Amikor azonban egy a szánom szélességénél vagy húsz centivel keskenyebb peremen kellett úgy egyensúlyoznom, hogy a bal oldalam alatt meredeken lerohanó mélység ne sodorjon le a semmibe, akkor átélhettem a halálfélelem egy igen konkrét élményét is.
Persze Charley előttem járva időben elmondta és megmutatta a lehetetlent, így aztán inkább neki hittem, mint a szememnek. Ott ez volt a recept az életben maradásomra. Ilyenkor gyorsan tanul az ember. Valamivel később azt is megtanulhattam, hogy mi történik velem és két és fél mázsás járművemmel a több méter mély hóban, ha lassítani merek. Mind ezek után azért jött még valami, ami rátette a koronát erre a kihívásokkal teli (tor)túrára. És ez az a valami, ami miatt e történet bekéretszkedett ebbe a könyvbe.
Röviddel azután történt, hogy egy kellemetlen elsüllyedésből barátaim sikerrel kirángattak engem és a gépem. Némi reményt és bátorságot visszanyerve haladtam, nem is kis sebességgel. Éppen élvezni kezdtem a szikrázó fehérség és a friss, kemény levegő nyújtotta ritka csodát, amint hirtelen egy terjedelmes bokor ölelése fogadott. Nem értettem mit történt.
Láttam messziről a bokrot. Volt időm, hogy kikerüljem. Járművemet uraltam, kormány a kézben, vezettem. Mégis mi történt? Ekkor tette fel igen tisztelt barátom újabb kérdését. Szeretett ugyanis jól célzott kérdésekkel tanítani. „Mi történt?” „Miért mehetett a járgány a bokorba?” Igen csak megerőltettem a fejem, hogy valami megközelítőleg értelmes választ adhassak, de zavarodott makogásnál többre nem futotta. Ekkor jött a végső döfést jelentő kérdése.
„What were you looking at?” Azaz: ”Mit néztél?”
Azonnal és gyanútlanul válaszoltam: „Hát a bokorra néztem!”
„És hova akartál menni?”
„Mellette el, amerre te mentél előttem.”
„Akkor miért a bokrot nézted?”
„Hát, azért, hogy el tudjam kerülni.”
„Akkor miért mentél neki?”
Ekkor következett be életem egyik legnagyobb csendje. Mit is mondjak – valami átkattant bennem.
Charley pedig jelentőségteljesen így szólt: „Ahova nézel, oda jutsz el!”
És lássatok csodát, miután kivonszolódtam a bokorból ugyanazzal a kormányzással, ugyanarról a helyről, de a fejemet a helyes irányba fordítva elkerültem a bokrot. Azóta él bennem a szabály: „Oda nézz, ahova jutni szeretnél.”
Ennek a könyvnek ez a lényege. Ha már azt nehezen tudjuk befolyásolni, hogy álmunkban miket lássunk és miket ne, legalább éber állapotunkra szerezhetnénk egy kis gyakorlatot, hogy olyan dolgokra nézzünk, amiket szeretnénk, ha az életünkben megvalósulnának. Nem mindegy, hogy azokban a percekben, órákban, amikor nem valami értelmes, kreatív feladatot végzünk irányított figyelemmel, hanem a gondolataink csak úgy kószálgatnak szabadon, akkor hová is kószálgatnak. Nagyon nem mindegy! És az se mindegy, hogy milyen alapállásból indítunk mindennapos kihívásainkkal való küzdelmeinkben. Jó lenne, ha a hirtelen felbukkanó nehézségekre azonnali konstruktív hozzáállással tudnánk reagálni. Ne rohanjunk újra meg újra „bokornak”! Ezt azonban nem igen tanítják meg nekünk az iskoláinkban. És sajnos később sem. No, itt a lehetőség!
(Részlet: Trajtler István: Fókusz című könyvéből)
