Amiről senki nem beszél: az okok oka

2015. július 9.

Az emberek nem akarnak válni! Nagyon figyelemre méltó és szokatlan kijelentés ez, amit a napokban egy barátomtól halottam. És a mondatot meg is ismételte, mintegy tiltakozását kimutatva, állításának ellentétét hangsúlyosan tagadva.

A 2013-as magyarországi statisztika szerint, 55%-a a megkötött házasságoknak válásban végződik. Ebből a tényből viszont azt gondolhatnánk, hogy igenis, nagyon sokan el akarnak válni. Mi hát az igazság? Felmerül a kérdés: ha az emberek nem akarnak elválni, akkor miért teszik meg? Vagy a barátom által hangoztatott kijelentés volna alaptalan?

25 év leforgása alatt – amióta magánéleti problémákkal foglalkozom – gyakran kerestek meg párkapcsolati helyzetekben kérve segítséget. Az én tapasztalatom az, hogy ezekben az esetekben csak az egyik, vagy egyik fél sem akart válni. Persze, hogy nem, hiszen pont ezért találtak rám. Ha belegondolunk, hogy valószínűleg sok válás az egyik fél akarata miatt, és a másik szándékai ellenére valósul meg, akkor ez az 55%-os arány sem olyan ijesztő, hisz jóval alacsonyabb azoknak az embereknek a száma, akik tényleg válásig viszik a házasságukat.

Amikor valaki házasságot köt, vagy hűséget fogad választottjának, akkor a szándéka az, hogy együtt éli le az életét párjával. Azt hiszem ezt nem naivitás kijelenteni. Ha csak abba gondolunk bele, hogy mennyi fáradsággal, energia befektetéssel jár egy házasság elindítása; hacsak azt figyelembe vesszük, hogy mekkora anyagi, fizikai ráfordítást végeznek a feleségek és férjek házasságuk első éveiben, már világosan látható, hogy komolyan gondolják tartós házasságukat. Nem is beszélve, a válással járó széleskörű és meglehetősen romboló vesztességgel, amit épeszű ember nem tervezne tudatosan élete részévé.

Tehát kijelenthető, hogy akik házasodnak, nem valószínű, hogy válni is akarnak, amikor döntésüket valóra váltják. Házasok akarnak lenni és maradni. Tehát amikor elválnak egyfajta ezen szándékukkal szembeni kényszerítő erőnek engedelmeskednek.

Mitől áll be a kedvezőtlen fordulat? Honnan ez a pusztító kényszer? A válaszokat mindenki tudja: “a férjem megváltozott”, “nem tudtam, hogy kivel kötöm össze az életem”, “mi két egészen más világ vagyunk”, “megcsal”, “iszik”, “nem adja meg azt a szeretetet, amire szükségem van”, “már nem őszinte a kapcsolatunk”, és még sorolhatnánk. Csakhogy mindebből egy szó sem igaz!

A házastársakkal végzett mélyebb vizsgálódásaim azt mutatták, hogy ezek a válaszok csupán a tünetek – felület. És ezeknek a tüneteknek az emlegetésénél és megvitatásánál tovább nem is képesek önerőből eljutni a válságba került párok. A tünetek mögött temérdek féle ok húzódhat meg. Ezek pontos feltárása lehetséges, és sok esetben jó, időtálló kezelés is létezik.

Találtam azonban egy, a tényleges okok közül jelentőségében magasan kiemelkedő dolgot. Valamit, ami minden ok mögött, mint “okok oka” rejtőzik a sötét háttérben. Ez mindent felülír. Erről a dologról senkit nem hallok beszélni. Ez az a dolog, ami eldönti a nagy kérdést: váljunk, vagy ne váljunk. Még akkor is van ereje eldönteni, ha a nehézségek ellenére mégis együtt akarnánk maradni. Lehet olyan dolog, ami felette áll még annak az akaratnak is, hogy ne váljunk? Lehet ott valami, ami minden házassági döntést jóval megelőz, valami független létező tény, ami nem engedelmeskedik még a házaspárok boldogan igenlő esküjének sem? Igen van.

Egy olyan terület, amiről szinte senki nem beszél, és különösképp nem foglalkozik vele megfelelő mélységben és tudatossággal. Ez a terület teljesen elkerüli a házas és nem házas párok figyelmét.

Ez pedig a “bemutatkozás”. A házasságok úgy köttetnek, hogy nem tudják a párok, kivel kötik össze életüket. Hogyan is tudnák, ha nem mutatkoznak be egymásnak? Hogy tudnának bemutatkozni, amikor ők maguk sem tudják magukról, hogy kicsodák? Mit csinálnak ehelyett? Beszélnek az életükről, a múltjukról. Megismertetik egymást a barátokkal, a családtagokkal és a fontos szülőkkel. Közös kapcsolódási pontokat építenek ki, egyetértéseket igyekeznek megalapozni. Közös, a múlton alapuló érzésekben és élményekben gyönyörködnek és csodálják azokat a véletlen vagy nem véletlen egybeeséseket. És ezen a ponton félre is csúszik a dolog. Mindez csupán pótlék! Nem derül fény arra, hogy igazából ki is a pár női és férfi tagja. Ez a mulasztás pedig a jövőt illetően sorsszerűen meghatározó. Azért mondom, hogy sorsszerű, mert egyikük sem tud a bajról, így irányításukon kívül esik.

A megoldás két lépésben lenne elvégezhető. Megtudni magunkról, hogy kik vagyunk, majd bemutatkozni ezen tudás birtokában annak, akit éltünk párjává szeretnénk avatni. Az okok oka tehát önmagunk ismeretének teljes, vagy legalábbis jelentős hiánya. Ez a hiány a házasságokban katasztrofális. A kérdés, hogy kik vagyunk, megválaszolatlan. Pedig van rá elérhető, megfogható, megbízható válasz. És ez az alapvető válasz a tartósan boldog házasságokra is.

Trajtler István