A kutya, aki faragni tudott

2015. június 14.

A kutya egy magyar vizsla volt. Természetesen. Egész nap hevert, hol a napon, hol a kanapén. Alapvetően nagyon is jó dolga volt. Nem volt lusta fajta, mert ha ideje volt az ugatásnak, becsülettel kitett magáért. Lehetett mondani, hogy a postás gatyája nem maradt szárazon.

Ha papucsot kellett elcsenni a gazdától, rendesen elcsente, és igényes kutya módjára megrágta, megdolgozta. Ha valaki el akarta tőle venni az intim lábbelit, a kutya rendes kutya módjára nem adta. Rohangált, cselezett, kiszámíthatatlan és gyors mozdulatokkal verte vissza a rágcsálás elleni támadást. Ha sétálni vitték, igazi vizsla módjára rohangálni kezdett. Ahogy nekirugaszkodott, apró kavicsok és por szállt a gazdi szemébe. Ha nem volt elég nagy tér a futásra, az úton nyolcasokat alkotva viharzott egyik oldalról a másikra, hogy ne kelljen megállnia. Egyszóval, ez a kutya rendben volt.

De több volt ő, mint rendben. Ez a kutya tudott faragni. Igen faragni. Már egészen kicsi korától fogva faragott. Szájába kapott egy egyszerű botot, mancsaival lefogta, rögzítette és hegyes fogaival csodálatos mintákat rágott, az addig értelmetlen fadarabba. Eleinte indaszerű mintákat alkotott, aztán ahogy növekedett-növekedett egyre bonyolultabb, érdekesebb művek hagyták el okos pofája műhelyét. Szenvedélyesen dolgozott, alkotott. Az embernek az volt a benyomása, hogy tudatában van kivételes képességeinek.

Egyszer aztán összejöttek a háziak és barátaik, no meg a baráti kutyák is. Nagy volt a vigadalom, evés, ivás, ugrálás, futkosás, szimatolás. Ki-ki a maga módján. Mindenki jól érezte magát. De volt valaki, aki még ennél is jobban. A kutya, aki faragni tudott. Csak ült egyenes háttal, lihegett, és szája fenséges mosolyt ívelt értelmes pofáján. Ekkor történt, hogy a társaság figyelme őrá terelődött.

Egy harmincas nő kezdte:
– Mi a titka a ti kutyátoknak? Olyan boldognak látom, olyan éteri nyugalma van ennek az állatnak. Nézzétek, hogy ül ott! Milyen méltósággal.
– Igen, ez tény, én is figyelem már évek óta. Ez a kutya több mint egy kutya – fűzte hozza a nő mellett ülő férfi, aki a párja lehetett.
– Mivel etetitek?
– Ja! És azok a faragványok! Hát az valami elképesztő, ahogy ez a kutya faragni tud! – hortyant fel egy idősebb ráncos hölgy, hirtelen gerjesztett lelkesedéssel.
– Szerintem ez nem kaja-téma! Ez a kutya ilyen genetikailag – nyilvánult meg egy éppen 18 éves szemüveges srác, miközben egy uszkár göndör tincseiben turkálva kényeztette ujjait.
– Na, jó de akkor mi? Nem lehet mindent a genetikára fogni! Ha jól tudom a szülei mégsem faragtak művészi alkotásokat. Nem hiszem, hogy kutyának rendeztek valaha is kiállítást az alkotásaiból. Ennek meg két hét, és az ötödiket rendezik.
– Hatodikat! – pöffent oda a gazda, pipáját kirántva szájából – a hatodikat!
– Szerintem ez a kutya tud valamit – szólalt meg egy női hang egy nyugágy mélyéről. Úgy elmerült a kényelemben, hogy azt se látni kicsoda.
– Ez a kutya valahogy nagyon okos – mondta kissé elhúzva. Valahogy így: “Naaagyon okkos”.
– Na, ja! Az enyém is nagyon okos, mégsem farag. Szólalt meg a vitaindító harminc éves.
– Szerintem ez a kutya előző életében valami díszfaragó mester lehetett és most ide csöppent. Talán pihen egy kutyaéletnyit.
– Ugyan már! Ha elérte végre, hogy művészien faragott két kézzel és késekkel, minek kezdené most a fogaival elölről. Ez nem logikus.
– Logika! – kiáltotta be duzzogva az idős hölgy. Ti csak mindent a logikával akartok elmagyarázni. Létezik olyan is, hogy szerelem.
Ezen aztán mindenki ledöbbent. Hogy jön ez ide? Mély és hosszú csend következett, csak a kutyák nyári lihegése hallatszott a kertben, meg egy-két bágyadt madárfütty.
– Na, elmondom én nektek, mi van ebben a kutyában – szólalt meg a gazda. Pipáját a fűre állította, széke lábának támasztva.
– Elmondom én mitől olyan különleges ez a kutya. Ez erővel rendelkezik.
– Erővel?
– Igen, erővel. Ez tudja, hogy amit tesz, helyénvaló és meg is teszi. Nem enged belőle.
– Nem fogad szót, egyáltalán?
– Nem ez a lényeg! Ez akkor fogad szót, ha a szófogadás gazdagítja az életét. Képes meglátni, hogy mi jó neki hosszútávon, és ez hatalmas erőt kölcsönöz neki.
– Nem mondod!
– De bizony. Amikor először kezdte a papucsomat rágni, jobban látta a jövőt, mint én. Én azt gondoltam szétrágja a papucsomat és vehetek mérgemben egy újat. Ő meg látta előre, hogy játszani fogok vele naponta többször is papucs-ügyben, és nem veszek új papucsot. Látta, hogy ez a tevékenység boldogságot hoz az életünkbe. Ezért sosem fogadott szót ebben, hiába parancsolgattunk neki.
– Nahát!
– Igen! Az első komolyabb faragványa a dédapám velencei sétabotja volt. Azt hittem a guta üt meg, amikor megláttam, hogy már javában dolgozik rajta. Ahogy el akartam venni tőle, nem adta. Eltűnt vele a bokrok közt és úgy eldugta, hogy hetekig nem láttuk a botnak nyomát se. Aztán egyszer csak előállt vele és letette a konyhaasztalra.
– Miért pont oda?
– Ugyan már! Nem ez a lényeg! A lényeg, hogy látta a jövőt. Biztosra ment. Tudta, hogy híres és boldog lesz, ha hű marad önmagához és tudta, ha behódol, rabszolgává teszi önmagát. Ebben van az ő ereje. Ő sosem válik szolgává. Sosem alkuszik meg. Tudja, mit akar, és ha kell, ellenáll.

Nagy csend zuhant a társaságra. Az arcokra döbbenet és csodálat rajzolt biztos kézzel. Telt az idő egy darabon, majd valaki ennyit mondott: hmm. Egy másik kicsit felnyögött, ahogy igazított testhelyzetén. Aztán meg ezt hallottuk: “Hát…” Erre valaki krákogott egyet. Újabb hosszú csend következett. De nem volt ez igazi csend. A fejekben fokozatosan zaj és kavargás támadt. A csodálat és a bámulat egyre inkább gondolatok csörömpölésévé változott. Ezeknek az embereknek hirtelen egészen szokatlan gondolataik támadtak. El lehet mondani, hogy kissé zavarttá is vált némelyikük tekintete.

– Jah! – bökte oda valaki.
– Igen – szólalt meg mögötte egy másik.
– Ha jobban belegondolunk…
– No, ebből tanultunk is! Vagy nem? – tett pontot a csendre egy idősebb férfi. Magához húzta harmatcseppes poharát, és nagyot kortyolt a benne ragyogó, tiszta hűvös vízből.

Trajtler István